Egy kisváros középiskolájában tanítok sok éve. Még soha nem éreztem annyira kilátástalannak és megalázónak a helyzetünket, mint most. Elkötelezett, a tanítványokért áldozatokat is vállaló pedagógusnak tartom magamat és kollégáimat, de mostanra rettenetesen belefáradtunk a küzdelembe. A mi városunkban évek óta megszokottnak számít, hogy a munkánkért a lehető legkevesebb fizetést kapjuk, ezen felül pedig semmit : nincs étkezési utalvány vagy bármilyen egyéb béren kívüli juttatás.

Megszoktuk azt is, hogy magunknak vesszük a témazáró dolgozatok íratásához szükséges fénymásolópapírt, ezzel az ötletével tehát számunkra semmi újat nem mondott Hoffmann Rózsa asszony. Beletörődtünk, hogy megszűntek a szakkörök és sportkörök, kivéve azokat, amiket ingyen tartanak kollegáim. Tudomásul vettük, hogy nem vihetjük versenyezni a tehetséges tanítványainkat. Nem mintha nem készítenénk fel őket ingyen, ahogyan eddig is; nem mintha nem kísérnénk el őket a versenyre ingyen (akár az egész hétvégét rááldozva), ahogyan eddig is – de most már a nevezési díjakat, az úti- és esetleges szállásköltséget is magunknak kellene fizetnünk, ez pedig már nem megy.

Mindezt tehát tudomásul vettük. Amit viszont még nem sikerült megemésztenünk, az az, hogy a tavalyi évben már a kötelezően kifizetendő járandóságunkat sem mindig kaptuk meg. A város önkormányzata úgy adott át minket január 1-jével az államnak, hogy nem fizették ki például a tavaly május-júniusi vizsgaidőszakért (érettségi és szakmai vizsgák) járó vizsgáztatási díjakat, a teljes 2012- es évre vonatkozó kereset-kiegészítést (holott ezeket a pénzeket az önkormányzat megkapta az államtól); a környékbeli falvakból, városokból bejáró pedagógusok munkába járási költségének törvény által előírt részét pedig csak augusztusig fizették ki. Mindez fejenként több tízezres - esetenként százezres - elmaradást jelent.

A város 250 pedagógusának (a bölcsődétől a középiskoláig) összesen 17 millió forinttal tartozik az önkormányzat – és jelezte, hogy nem is áll szándékában rendezni a tartozást. A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ becsületére legyen mondva: közlésük szerint nem zárkóznak el attól, hogy ezt az önkormányzat által felhalmozott tartozást legalább részben kifizessék.  De legyünk türelemmel, hiszen előbb az olyan kérdéseket kellene rendezni, mint például az intézmények többmilliós közüzemi számla-hátralékai, hiszen ha a szolgáltatók kikapcsolják a fűtést meg az áramot, akkor úgysem lesz hova dolgozni járnunk.

És hogy miért fáj nekünk annyira, hogy pár tízezerrel tartozik nekünk a (volt) munkáltatónk? Azért, mert a fizetésünk megalázóan alacsony. Jó lenne, ha a médiában nem csak az hangzana el gyakran, hogy a pedagógusok már megint béremelést követelnek, hanem az is, hogy konkrétan mennyi is az a bér, amit emeltetni szeretnének. Hogy tizenéves munkaviszonnyal, (több)diplomásként nettó 100.000 forint körül keresünk (ahogy írtam, béren kívüli juttatás nincs.)

Lassan a rezsi meg az alapvető élelmiszerek sem jönnek ki ebből az összegből – és bár nagyon divatos a tanárokat meg az iskolákat ócsárolni, az az igazság, hogy a pedagógusok túlnyomó többsége erőn felül megtesz mindent a tanítványaiért. De vajon meddig? Meddig tűrjük el (meddig kell még eltűrnünk), hogy sem anyagilag, sem erkölcsileg nem állnak ki mellettünk az állítólagos vezetőink, fenntartóink?

Gyerekkoromban az volt a szöveg, hogy „Tanulj, édes fiam, különben kukás lesz belőled!” Nos, az utcánkban dolgozó kukásoktól úgy tudom, hogy másfélszer annyit keresnek, mint én. Lehet, hogy tanulás helyett mégiscsak kukásnak kellett volna mennem.

Mint nyugdíjas pedagógus ég az arcom az indexen látott közjáték miatt És bármennyire is furcsa egyeseknek, nem a fantasztikusan okos, a hazugságokon átlátó, eleven eszű, és bátor fiatalok miatt, hanem a mindig is azok miatt a pedagógusok miatt, akik azért lehettek és lesznek mindig a nemzet napszámosai, mert azok akarnak lenni. Felelősséget nem vállaló, gyáva, meghunyászkodó banda, akik nem tudnak önállóan gondolkodni, akik a legfőbb segítői a mindenkori hatalomnak, akiknek semmi, de semmi gerincük nincs. Akik képesek egy jogosan hangosan kiabáló fiatalt ordítva hazaküldeni és arra bíztatni, hogy pofozza fel az apját. Ha alakit, akkor őt kellett volna szájon vágni, de nagyon. Az elmúlt huszonkét év legnagyobb bűne, hogy az egész társaságot, akiket pedagógusoknak mer valaki is nevezni nem seprűzték ki a munkahelyeikről. Az elmúlt három év alatt egyszer nem emeltek szót a gyerekekért, csak és kizárólag az saját partikuláris érdekeik mentén tudnak gondolkodni és baromian örültek ennek a savanyúuborkafejű, ugyanakkor mézessziruppal leöntött szövegű volt pártembernek, aki gyorsan megtért, mihelyt rájött arra, hogy az új szél bizony nem a Kreml felől fúj, hanem a Vatikánból. A pedagógusok (és igen nagy tisztelettel ölelem szívemre a nagyon csekély kivételt, aki megérdemli ezt a rangot)soha nem voltak semmilyen progresszív dolognak az éllovasai. Mindig kicsinyesek, ostobák és haszonlesők voltak. Ezt talán ideje lenne észrevenni azoknak, akik valóban aggódnak hazánkért. Ezek az emberek (?) egyetlen szót sem szóltak, amikor Mikola a dyslexiát nádpálcával gondolta gyógyítani, egyetlen szót sem szóltak, amikor újból bevezették a buktatás ostoba lehetőségét, kussoltak, amikor megszavazta ez a Taigetosz kormány a büntethetőség majdnem csecsemőkori korhatárát, nincs ég egy ilyen pálya, amiben ennyi alkalmatlan, szakmáját nem tudó, bunkó, műveletlen ember dolgozna. Nem véletlen, hogy sem a HA-HA, sem a HAT nem tudott maga köré gyűjteni eddig annyi embert, akik képesek lennének felrázni a társadalmat. Mert kérem senkinek ne legyenek illúziói! Nem a kádári korszak jön vissza, hanem a legvadabb rákosista kurzus, egy kicsi fasiszta ideológiával megspékelve. És jöhet, mert a pedagógusok zöme igenis rajongó híve a poroszos tanításnak, ahol a tekintélyt nem a tudásával, nem a lelkével, nem a szeretetével, hanem a gügyögésével, az állandó értékelésével, a gyerekeket alattvalóknak tekintő egyedekből áll. Azért ilyen ez az ország, mert senki, vagy nagyon kevesen veszik észre, hogy amit egy erőszakos, frusztrált focista vezet egy lopós álkereszténnyel és a munkatársai szinte kivétel nélkül behajolnak és nincs egyetlen saját gondolatuk sem, tehát az az ország csakilyen lehet. Na ennyit ahhoz a képsorhoz, amit az indexen lehet megnézni. Hajrá srácok!!!! Ne hagyjátok magatokat! (befejezésül csak annyit, hogy a szép kosztümös, búgó hangúm okoskodó, higgadt szakszervezeti vezető pedig szégyellje még nálam is jobban magát, amikor cserben hagyja Mendrei vezette Demokratikus Szakszervezetet!)

Azt mondják, az élethez való jog kitüntetett jelentőségű, abszolút, korlátozhatatlan, stb-stb. Nincs is ennél ellentmondásosabb kijelentés a mai világunkban. Valószínűleg ezen már sokan morfondíroztak, leírták, eldalolták - és természetesen ez nem változtatott semmit. De mégis csak könnyebb, ha az ember kiadja magából. Most én is a magam fiatalos naivságával kihisztizem magam, mert utána már minden sokkal könnyebb.

Szóval, mi is az élet? Ez egy több jelentésű szó. Jelentheti pl. azt, hogy vannak a bolygón szerves lények, amik/akik anyagot cserélnek, dolgoznak fel, növekednek, megsemmisülnek, lebomlanak, esetleg helyet is változtatnak, kapcsolatot teremtenek egymással, stb.
Aztán, van az, hogy megszületek, nevelődöm, tudatomnál vagyok, létezem, míg meg nem halok. Végül a harmadik szint az én értelmezésemben, hogy jól érzem magam, elérem, amit akarok, tevékenykedem, létrehozok dolgokat, ami nekem is és másoknak is jó, boldog vagyok.

Tudom, hogy ez most nagyon sarkítás, de én személy szerint úgy érzem, mégis csak korlátozva van az élet.

Megszülettem. Előfordul az emberrel, hogy megszületik. Egy életben általában egyszer. Ez az eredménye, ha közösülnek a fiatalok. Kaptam is tőlük egy körülményt. Nevelődtem úgy ahogy, terelgettek, tudatomnál vagyok, fizikailag élek. De! Amit szerettem volna, nem csinálhattam. Miért nem? Nincs rá pénz.

Felnőttem. Tanultam, dolgozom. Lett pénz ugyan, de mire is? Hogy kifizessem, hogy egyáltalán élek. Így amit szívem szerint csinálnék, arra már nem hogy pénzem, de időm sincs.

Kérdem én a magam fiatal naivságával, élet ez?

Van ez a pénz dolog, ami tulajdonképpen nem más, mint néhány érme meg papírfecni, amiknek valamilyen oknál fogva az emberek közös (?) megegyezéses alapon értéket tulajdonítanak. Igaz nem túl sokat, de azért tulajdonítanak. Meg van néhány szám néhány társaság adatbázisában, amelynek szintén értéket tulajdonítanak. Érték ez valójában? Vagy inkább adósság?

Dolgozom, megkapom a fizetésemet, és mind elmegy arra, hogy élek. Tulajdonképpen semmit nem kapok, csak azt, hogy nem börtönöznek be, amiatt hogy nem fizetek. Tehát a "szabadságomért" dolgozom. Azért a néhány óráért, ami a munka és a munkába járás idején kívül még maradt. Hogy eldönthessem, mikor alszom, és mikor ölelem a kedvesemet. És ha nem fizetek, még ezt is elveszik tőlem. Szóval, élet ez?

Az ember megszaporodott, nem fér el a Földön, így elkezdte saját faját haszonállatként kezelni, és hogy fenntartsa a látszat békét, okosnak látszó ám bugyuta szabályokat hozott létre. Van jogod, ha... De ha már nekik egyszer van joguk elvenni a jogaimat úgy, hogy közben úgy tűnjön, jogos a korlátozás, miért nem korlátoznak rendesen. Ne csak hazudjanak, mondják ki nyíltan: nincs jogom az élethez.

Amúgy is kicsi nekünk már ez a bolygó. Nekem kell magam összébbhúzni, és az ökolábnyomomat csökkenteni, csak mert másnak több joga van terjeszkedni, mert ki tudja milyen módszerekkel, több papír van a zsebében vagy több szám az őt jelölő adatbázis mezőben. Így mi szépen süllyedünk a fentarthatóság alá, a nyomor felé... Akkor vegyék el tényleg az életemet, legyen születés szabályozás... Gaia anyánk egészségének megőrzésére.

Felmerül a kérdés, hogy mit, hogyan, milyen alapon? Kinek van joga másokat ledobni a Taigetoszról és miért? Nem tudom, nagy a káosz, de úgy vélem, amíg az emberek fele elhasal egy egyszerű matekpéldán (8-7+7*0+2/2), nincs is mit mondanom, fájdalmasan a tenyerembe temetem az arcom és várok. Hogy valaki odafönn (több számmal/hatalommal és nyomatékosabb személyiséggel a zsebében) rájöjjön, hogy nem a pénz az isten, hanem a Szeretet. Remélem, lassan elindul a változás, s ha nem is a mi életünkben, de talán unokáinkéban már béke lesz, egyetértés, együttműködés, Szeretet.

Javaslom megtekintésre a Gyönyörű zöld című filmet.

Nem rég olvastam a BKV-figyelőn egy Kismama panaszát egy ellenőrről... Én is találkoztam hasonlóval... Igaz, én nem voltam kismama, még diák voltam, tanultam.

Menni kellett kötelező jelleggel az utazás kiállításra, ilyenkor tele az Expo-busz, jó idő a vadászatra. És aznap persze egy ismerősömnél felejtettem a táskámat, benne a bérletemmel és a pénztárcámmal. Amikor ezt észrevettem, elindultam vissza a táskámért, mielőtt még ellenőrrel találkoznék. Naná, hogy amint felszálltam és bezáródott a busz ajtaja, első másodpercben: jegyeket-bérleteket. Ott majdnem elájultam, remegtem, éhes voltam, szomjas voltam, se pénzem, se semmi...

Hiába magyaráztam, hogy amúgy van bérletem, a "kedves" ellenőr hölgy folyton macerált, hogy vegyem meg a bérletet és akkor csak harmadannyi a bünti. (Persze bérlettel együtt szinte ugyanott vagyok). Hiába szálltam le a buszról, jött utánam a társával együtt, és odaintették a köztereseket is, és akkor már négyen álltak körbe. Úgy beszéltek velem, mint egy bűnözővel, én meg már a zokogás és az ájulás szélén álltam. Becsületes állampolgár vagyok, így nem diktáltam kamu adatokat sem.

Akkor elmentek, én meg egy oszlopnak dőlve zokogtam - pont, mint az a Kismama. Mindig a kicsit, a gyengét, a becsületest kell bántani... Egyetlen egyszer, véletlenül... Mint egy felmosóronggyal...

Remélem, a Kismamának ezek után egészséges gyermekei és boldog családja lesz! :)

Csodáltam a kedvesemet. Nem egy csontkollekció, de nem is nagydarab. Átlagos, de mégis nőies. Szerintem. Nézegettem múltkor a fenekét, szép kerek, igaz van egy kis narancsbőr, de egyáltalán nem vészes. Csak úgy finoman. Sőt kifejezetten szexi, úgyhogy tényleg nincs miért aggódnia. Különben is, csak a kutyák játszanak csontokkal. Szóval eszembe is jutott, hogy olyan másfél éve hívta fel valaki a figyelmemet az egyik legújabb őrületre: a fenék szilikonoztatásra.

Mi a... ??? - Emlékszem, eléggé kiütött a hír. Undorító. Ki akar a nője helyen egy zacskó vizet szorongatni magához?

Itt jön be a képbe az, hogy komolyan, tényleg, ebben a világban csak a hülyeség kihasználásával lehet megélni. Legjobb példa erre többek között a Gangnam Style is. Oké, aranyos, de annyira nem jó, hogy ennyi-millió nézettsége és lájkolása legyen. Ahhoz azért már szánalmas. De ha úgy vesszük, hogy az a jó zene, ami megragad az emberek fejében akár 10 másodperc után is, akkor ez a muki nagyot alkotott. De ha hozzáértő szemmel nézem, akkor azért azt hozzá kell tenni, hogy meglehetősen primitív a dolog. Ráadásul unalmas is.

Az emberek nem szeretnek gondolkodni.

Vegyünk például egy kényes témát: a cigarettázást.

- Minden reggel, ahogy jövök a munkába, az épület előtt dohányoznak. Minden reggel a sarkon veszek egy nagy levegőt, majd miután becsuktam a bejárati ajtót, engedem ki, veszek újat, s közben lihegve köszönök a portásnak.
- Sokszor muszáj, hogy az utcán futva előzzek meg embereket, mert előttem dohányoznak, de pont olyan sebességgel mennek, hogy kényelmes tempóban se lemaradni se előzni nem tudok.
- Sokáig nem jártam szórakozóhelyekre sem. Rettenetes volt, hogy azt részesítették előnyben, aki dohányzik - holott pont ez az, ami nem természetes. Nem bírtam 1-2 percnél tovább levegővel, és muszáj voltam kimenni. Ekkor csak húzták a szájukat, hogy én nem vagyok toleráns, és finnyás vagyok. - Igaz voltak helyek, ahol volt olyan jó szellőztető rendszer a plafonon, hogy meg tudtam maradni egész jól, nem fuldokoltam - csak miután kiléptem és elindultam hazafelé, akkor éreztem a torkomban a füst lerakódását, a tüdőmben a légszomjat, a ruhámban a cigibűzt.

Van néhány új törvény, amelyik szimpatikus. Nem sok, de azért megesik.

Tényleg, nekem semmi bajom azzal, hogy szívják-e a füstöt vagy sem. Lelkük rajta. Vagyis inkább a tüdejük, de magán ügy. Úgy szennyezik magukat, ahogy akarják, nekem mindegy. De miért kell engem is szennyezni? Persze minek is írom mindezt, ha egyáltalán idetéved valaki, a lelkiismeretes dohányosok már rég elkapcsoltak, mert nem akarnak azzal szembesülni, hogy valakinek esetleg rossz érzést okozhatnak. Ők azok, akik megkérdezik, zavar-e ha rágyújtanak.

De gondolkodjunk csak, ha már egyszer képesek vagyunk rá (elvileg)!

Fogalmam sincs, mennyibe kerül egy doboz cigi, és nem is érdekel. Azt sem tudom, mennyi szál van egy dobozban. De mondjuk legyen 12 szál és 600 Pénz azaz Egység. Ha mondjuk csak úgy néha dohányzom, egy hónapban 12 szer, mert mondjuk emegyek 5 buliba és kb pont 1 dobozt szívok el ez idő alatt, akkor minden rendben. Néha szívok egy kis füstöt - mintha szalonna sütéskor beülnék a füstre (mondván, szépre száll a füst) és szívogatnám. Ezért a szalonnasütésért buktam 600 Pénzt.

Ha már arra a szintre értem, hogy napi 2-3 szálat elszívok, egyet a reggeli kávéhoz, egyet az ebéd utánihoz és egyet este a híradó után, akkor kb 4 naponta veszek új dobozt. Hetente bukok majd 1200 Egységet, ami havonta akár 5-6000 Egység is lehet. Ezt már nem csak zsömlére, de sokkal fontosabb dolgokra is lehetne költeni. Legalább is, én tudnám hova tenni. Pl. kajára, rezsire, színházba, koncertre, könyvre, gyerekre... Bármikor jól jöhet havi plusz 5-6000. Nem?

Napi egy doboz? Belegondolni is rossz, hogy kb naponta 12-szer beül 2-3 percre a szalonna sütő lobogó tűz füstjébe és szívja azt. Havi 15-20000 Egység. Ó bárcsak nekem adná, és nem az emberi hülyeségből és akarat-gyengeségből meggazdagodó lobbizó cégeknek...

És hányszor hallgattam már ezektől az emberektől, hogy milyen szegény a sorsuk, hogy nincs pénzük semmire...

Természetesen aki fél szembenézni azzal a ténnyel, hogy mennyit is pöfékel el egy havi fizetéséből, az is már elhagyta az oldalt, szóval most már tényleg a falnak gépelek, de nem baj. Leírom, hogy milyen jó, hogy nem kell egy tárgy (vagy inkább a hülyeséget kihasználók) akaratából télen kiszaladgálnom a hidegre, csak mert azt hiszem magamról, hogy milyen jó nekem, amíg cigizem. Komolyan hagyjam, hogy egy tárgy, egy fölösleges pénzelszívó, amely még a teljesítő képességemet is csökkenti, az irányítsa az életemet? Na neeee. De ebbe belegondolni is rossz, hogy nem vagyok a magam ura, nem? ... Épp ezért nem gondolnak bele. Nem is gondolkodnak, amíg azt látják a filmvásznon vagy a tévében, hogy a kúl főhős negyed óránként rágyújt...

Nincs is tévém... Ezen is fennakadnak. Hogy lehet tévé nélkül élni? Hát megmondom: pl. produktívan, hasznosan, vidáman... ilyesmi. Mert nem függök egy doboztól, én döntöm el, mit engedek bele a fejembe és mit nem. Ne más döntsön helyettem, ne más gondolkodjon helyettem... Pedig a cigi lerakása is csak gondolkodás és döntés kérdése. Van rá néhány példa az ismerőseim körében. De miért vagytok ilyen kevesen?

Nem, kedves kitartó Olvasó, ez nem a legújabb kor, hanem a Hülyeség Kora...

Van itt ez a helyes kis lakótelep. Mintha megállt volna az idő a 70-es években. Még az utcák nevei is elkerülték hős átnevező városvezetésünk figyelmét. Ide nem tette be a kezét-lábát szinte semmi rendszerváltás utáni, a 21. századról csak a felújított játszóterek és a szelektív kukák sugallnak valamit. Szép virágos és békés környék. Nem lehet felróni neki semmit, kivéve ezt az egyet: egy omladozó művház kerítéssel. Ez az, amit komolyan nem értek. Ha így rendben van az egész negyed, evvel mi a baj? 2 árva kutya őrzi a szétmálló épületet, amely bármely pillanatban rájuk is dőlhet. És mégis ha át akarsz menni A-ból B-be, nem tudsz elhaladni az épület előtt, mert még 3 teleknyi parkot is hozzákerítettek a romházhoz, hogy gyalogolhassunk háromszor annyit is.

Nem tudom, magán holmi-e ez vagy a kerületé, de én innen azt üzenem a tulajnak, hogy érdemes lenne egy kis pénzt beleáldozni. Budapest még a nem színházba járó emberek számára is kulturális alapot nyújt(hat), így egy ilyen kultúrház jellegű épület még a nem kultúremberek számára is jelenthet olyan kulturális élményt, mely pénzt hozhat a kasszába, ha kell. Mármint persze több könyveléssel és emberek alkalmazásával jár egy működő művház, mint amikor csak ott amortizálódik, és a kutya persze nem kér se lakást, se fizetést, csak enni. De én szokás szerint azt vallom, a pénz csak akkor fial, ha forgatják. Ha áll, megposhad.

Nem tudom pontosan, milyen felépítése van az említett épületnek, milyen termei vannak, és egyáltalán mekkora az egész. De talán az alábbi programlehetőségek megfontolandók:
- Büfé vagy kávézó, a teraszra kiülési lehetőséggel
- Néptánc, társastánc, színjátszó- és egyéb kör
- Rajzversenyek kiállítása (elvégre annyi suli van itt a környéken)
- Környéki suliknak kedvezményesen rendezvény helyszínt biztosítani
- Színházakat vendégszerepeltetni, koncerteket tartani
- Katalin bál, szilveszter és egyéb ünnepi rendezvények
- Havi bolhapiac vagy egyéb bazár
- ...
A lehetőségek adottak, a környéken sokan élnek, és lehet, hogy érdeklődnének is az ilyesmi iránt. Új embereket ismerhetnek meg, szórakozhat gyermek és felnőtt egyaránt, és forogna a pénz - természetesen ha jól lőjük be az árakat, és nem az azonnali megtérülésre hajtunk.

De ha nincs szükség a művházra, ne újítsák fel: akkor inkább dózerolják le, és legyen park vagy kutyafuttató... Ha fontos a kerület vezetésének a jó pont... Kultúrháza annak legyen, akinek szenvedélye a kultúra, a szórakoztatás és az emberek... Szerintem.

Szörnyű vagyok! Az ország pénzén tanultam. Az ország pénzén elkezdtem 3 OKJ-t, és csak egyet fejeztem be, majd elhelyezkedtem a szakmában.

a) Az ország pénzén. Amelyhez a szüleim hozzájárultak és hozzájárulnak minden hónapban a fizetésük felével. Melyhez mindannyian hozzájárulunk, amikor vásárolunk valamit valahol.

b) 3 OKJ kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mihez is van tulajdonképpen tehetségem. 3 iskolát kellett elkezdenem ahhoz, hogy visszanyerjem az önbecsülésemet, melyet a nagyszerű tanárok a nagyszerű gimnáziumi oktatásban eltiportak.

c) Az ország pénzén, melyhez immár én is hozzájárulok a fél (vagy összességében szinte majdnem az egész) fizetésemmel.

d) Dolgozom, mert dolgozni akartam. Hogy ne legyek többé szüleim terhére. Ne kelljen nekik többet rám költeniük, így is elég teher számukra a rezsi és a hitelek. Nem kellek még én is a nyakukra. Dolgozom és elköltöztem.

e) Egyetemre is akartam menni, de valami azt súgta, inkább dolgozz feleannyiért ugyanannyit, mint a mérnökök. És ennek a valaminek igaza volt. Először hallgatói szerződés, majd negyedére csökkentett állami támogatás.

f) Diákhitel? Na neee... így is, ha véletlen valamelyik ősöm kipurcanna, én öröklöm meg a hitelét. Nem kell még több hajléktalan az utcára, főleg nem én. A párom is fizeti a saját diákhitelét. Köszönjük szépen, nem kell a hitel.

És akkor most nem sorolom fel az ellentmondásosságot a vezetőink szavaiban, csak leírtam, mik a kilátások.

Egyre szaporodnak a törvények, melyek egyre veszik el a kedvemet az itthon maradástól. Szeretem a hazámat, szeretem a városomat, imádok itt élni, a Kárpát-medence a világ szíve-lelke - melybe évek óra konkrétan belesz*rnak, így kezd olyan lenni, mint egy pöcegödör. Szívesen élnék itt, de ez egyre inkább lehetetlen. Nincs se időm se pénzem a hobbimra, és dolgozom, mint egy rabszolga, és anélkül, hogy félretennék a nyugdíjas időkre, elfogy a pénzem a hó végére. Míg máshol a minimálbérből megélnek ketten, itthon a nem minimálbér is kevés az értelmes élethez. Az én szakmám ráadásul pont hiányosabb szakma, de ha nem tudok a pénz-pénz-pénz és megint csak a pénz miatt életben maradni, sajnos meg kell hozni egy fájdalmas döntést. Még nem, még nem mehetek el, mert még szakmai gyakorlatra van szükségem, de ha a helyzet nem javul, és a határokat nem zárják le addig, pár éven belül én is elmegyek. Megyek máshova adózni, megyek máshova egyetemre. Pedig szívesen maradnék, tényleg. Szívesen adóznék itt, ha nem lenne éhes a pocim utána, és lenne időm/energiám/pénzem a hobbimra is. Mert nem csak a testemet, de a lelkemet is etetnem kell ahhoz, hogy vidám és lelkes pajtása legyek az államnak.

De az már a gimnáziumban kiderült, hogy csodabogarak nem kellenek az államnak. Légy egyforma, szállj le a földre. Nézz tévét, egyél sz*rt, nem támogatjuk a művészetet sem, így ha művészeti tevékenységet szeretnél folytatni - ha csak hobbi szinten is - fizess! Fizess, ha szülsz, fizess, ha elveteted, fizess ha él, fizess ha meghalt! Pénz, tehetségtelen celebek, pénz, népbutítás, pénz, fizetős tudás, pénz... ja meg pénz.

Pénz a szüleim adójából testőrökre, szolgálati járművekre, rendőrsorfalra, gyönyörű épületben ülő naplopók fizetésére, utca-átnevezésekre, iskolákban bekeretezett plágium-gyanús szöveg kiakasztására, táblanyomtatásra, zászlónyomtatásra, stadionokra... Fiúk, nem ettől leszünk nemzet. Ezektől csak nem leszünk, mert elmegyünk. Mert nem jártam ki az egyetemet, mert nem hagytátok, így önerőből tanultam mellékesen, és lett szaktudásom, amire odakint (pénzügyileg legalábbis) talán kíváncsibbak is, mint itt.

Mert amíg - de ez az egész bolygóra vonatkozik, - a kapzsiság és hatalomvágy hajt egy parlamentet, és nem az emberek iránti megbecsülés és szeretet, addig az emberek is a pénz után mennek megbecsülésért és szeretetért. Otthon, a négy fal között, nálunk már tökéletes szeretet alapú köztársaság működik. De sajnos amíg része vagyunk az egésznek, ezzel házon kívül mit sem érünk. Enni kell, lelket ápolni kell, túlélni kell... Ha itt nincs esély, akkor majd máshol. Már csak 1-2 év...

Ugye milyen szörnyű vagyok? :( És tüntetni se mentem, mert dolgozom...

Nem tudnám megmondani, kiből lesz színész... Sok tehetséges fiatal van, kiknek csak töredékei kerülnek színházakhoz, és akad néhány tehetségtelenebb szerencsés is, akik szintén oda kerülnek. Annak idején, amikor még színész akartam lenni, sokan mondták, hogy tehetséges vagyok, még az okj-s képzésen is, amit megpróbáltam. De talán nem voltam elég kitartó, nem voltam elég nagyszájú, nem tudom. Nem beszélt velem senki, nem voltak partnereim a feladatokhoz, ha mégis akadt partnerem, nem engedélyezték vizsgára a jelenetemet. Miközben ígérgették, hogy a végzés évében ez és ez lesz majd a szerepem... Ekkor mérlegeltem, és úgy döntöttem, nem éri meg nekem ez a szenvedés és tandíj, főleg válság idején. Így nem lettem színész, de nem vagyok boldogtalan sem. Hiányzik a színpad, de máshol is tudok sikeres lenni, és még éhen sem halok. Néha én is igazságtalannak érzem egyesek sikerét, de nem irigylem őket. Mert akár az is lehet, hogy ők jobban irigyelnének engem, ha ismernének, ha tudnák, miken mentem keresztül, miért döntöttem máshogy, és hogyan élek most. Sok sikert kívánok mindenkinek, és hogy megtalálják, miben a legjobbak, miben tudnak igazán kiteljesedni!