Szörnyű vagyok! Az ország pénzén tanultam. Az ország pénzén elkezdtem 3 OKJ-t, és csak egyet fejeztem be, majd elhelyezkedtem a szakmában.

a) Az ország pénzén. Amelyhez a szüleim hozzájárultak és hozzájárulnak minden hónapban a fizetésük felével. Melyhez mindannyian hozzájárulunk, amikor vásárolunk valamit valahol.

b) 3 OKJ kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mihez is van tulajdonképpen tehetségem. 3 iskolát kellett elkezdenem ahhoz, hogy visszanyerjem az önbecsülésemet, melyet a nagyszerű tanárok a nagyszerű gimnáziumi oktatásban eltiportak.

c) Az ország pénzén, melyhez immár én is hozzájárulok a fél (vagy összességében szinte majdnem az egész) fizetésemmel.

d) Dolgozom, mert dolgozni akartam. Hogy ne legyek többé szüleim terhére. Ne kelljen nekik többet rám költeniük, így is elég teher számukra a rezsi és a hitelek. Nem kellek még én is a nyakukra. Dolgozom és elköltöztem.

e) Egyetemre is akartam menni, de valami azt súgta, inkább dolgozz feleannyiért ugyanannyit, mint a mérnökök. És ennek a valaminek igaza volt. Először hallgatói szerződés, majd negyedére csökkentett állami támogatás.

f) Diákhitel? Na neee... így is, ha véletlen valamelyik ősöm kipurcanna, én öröklöm meg a hitelét. Nem kell még több hajléktalan az utcára, főleg nem én. A párom is fizeti a saját diákhitelét. Köszönjük szépen, nem kell a hitel.

És akkor most nem sorolom fel az ellentmondásosságot a vezetőink szavaiban, csak leírtam, mik a kilátások.

Egyre szaporodnak a törvények, melyek egyre veszik el a kedvemet az itthon maradástól. Szeretem a hazámat, szeretem a városomat, imádok itt élni, a Kárpát-medence a világ szíve-lelke - melybe évek óra konkrétan belesz*rnak, így kezd olyan lenni, mint egy pöcegödör. Szívesen élnék itt, de ez egyre inkább lehetetlen. Nincs se időm se pénzem a hobbimra, és dolgozom, mint egy rabszolga, és anélkül, hogy félretennék a nyugdíjas időkre, elfogy a pénzem a hó végére. Míg máshol a minimálbérből megélnek ketten, itthon a nem minimálbér is kevés az értelmes élethez. Az én szakmám ráadásul pont hiányosabb szakma, de ha nem tudok a pénz-pénz-pénz és megint csak a pénz miatt életben maradni, sajnos meg kell hozni egy fájdalmas döntést. Még nem, még nem mehetek el, mert még szakmai gyakorlatra van szükségem, de ha a helyzet nem javul, és a határokat nem zárják le addig, pár éven belül én is elmegyek. Megyek máshova adózni, megyek máshova egyetemre. Pedig szívesen maradnék, tényleg. Szívesen adóznék itt, ha nem lenne éhes a pocim utána, és lenne időm/energiám/pénzem a hobbimra is. Mert nem csak a testemet, de a lelkemet is etetnem kell ahhoz, hogy vidám és lelkes pajtása legyek az államnak.

De az már a gimnáziumban kiderült, hogy csodabogarak nem kellenek az államnak. Légy egyforma, szállj le a földre. Nézz tévét, egyél sz*rt, nem támogatjuk a művészetet sem, így ha művészeti tevékenységet szeretnél folytatni - ha csak hobbi szinten is - fizess! Fizess, ha szülsz, fizess, ha elveteted, fizess ha él, fizess ha meghalt! Pénz, tehetségtelen celebek, pénz, népbutítás, pénz, fizetős tudás, pénz... ja meg pénz.

Pénz a szüleim adójából testőrökre, szolgálati járművekre, rendőrsorfalra, gyönyörű épületben ülő naplopók fizetésére, utca-átnevezésekre, iskolákban bekeretezett plágium-gyanús szöveg kiakasztására, táblanyomtatásra, zászlónyomtatásra, stadionokra... Fiúk, nem ettől leszünk nemzet. Ezektől csak nem leszünk, mert elmegyünk. Mert nem jártam ki az egyetemet, mert nem hagytátok, így önerőből tanultam mellékesen, és lett szaktudásom, amire odakint (pénzügyileg legalábbis) talán kíváncsibbak is, mint itt.

Mert amíg - de ez az egész bolygóra vonatkozik, - a kapzsiság és hatalomvágy hajt egy parlamentet, és nem az emberek iránti megbecsülés és szeretet, addig az emberek is a pénz után mennek megbecsülésért és szeretetért. Otthon, a négy fal között, nálunk már tökéletes szeretet alapú köztársaság működik. De sajnos amíg része vagyunk az egésznek, ezzel házon kívül mit sem érünk. Enni kell, lelket ápolni kell, túlélni kell... Ha itt nincs esély, akkor majd máshol. Már csak 1-2 év...

Ugye milyen szörnyű vagyok? :( És tüntetni se mentem, mert dolgozom...