Nem értem az emberek közönyét. Nem értem, hogy aki nem közönyös, miért nem segít. Inkább fülét-farkát behúzva menekül, ahelyett, hogy összefognánk. Nem értem.

Nem értem, mért jó leépíteni az egészségügyet és az oktatást. Nem értem, egyesek miért elégedettek ezzel. Nem értem, hogy egyeseket hogy nem zavar, hogy a gyereke túlterhelt, miközben semmit nem tanul meg az életről, ha pedig az anyja kórházba kerül, előbb hal meg fertőzésben, mint abban, amivel kórházba került.

Nem értem azt sem, hogy mit hőbörögnek egyesek azon, hogy "összemossák" az oktatást és az egészségügyet.

Gyerekek! Mindkettő probléma. Lehet, eltérőek részleteiben, de probléma. Ugyanolyan súlyos probléma, hogy a gyereked életunt, kiégett, reményvesztett zombi lesz 18 éves korára, mint hogy ha bármi bajod van, nem tudnak megműteni, mert nincs eszköz. Az iskolákban sincs szappan és kéztörlő sem, ahogy a kórházakban sem. Az iskolában sem telik krétára, ahogy a kórházban sem gumikesztyűre. A tanár is elkeseredett és túlhajszolt, ahogy a nővérek is. Más a tevékenységi kör, más a probléma megjelenési szintje, de attól még probléma. Mindkettőt sürgősen rendbe kell tenni.

Még jó, hogy "összemossák". Ha együtt kiabálnak, talán hangosabbak.

Fizetem a TB-t, mégse kapok normális állami egészségügyi ellátást. Rá kell fizetnem, hogy emberként bánjanak velem, sorra kerüljek, foglalkozzanak velem. Vagy borítékkal, vagy magánrendelőbe hagyok százezreket.  Hogy a nőből ne kinyomják, kiráncigálják a gyereket; ne felvágják, mint egy darab húst, hanem hagyják szülni - mert tud szülni, hiszen nő.

Fizetem az adót, mégsem kap a gyerekem normális oktatást. Azért fizetem, hogy szellemileg kínozzák, miközben az életre nem készítik fel? A szülő dolga lenne? Mégis mikor? Nekem is gürcölnöm kell, így a gyerekem a nap nagyobb részét kénytelen kötelezően az iskolában tölteni a fáradt és csüggedt tanárokkal. Vagy vihetem magániskolába újabb súlyos százezrekért.

Rohad az ország, de ők ezt nem hajlandók észrevenni. Rohadnak az iskolaépületek is és a kórházak is. A szegénység drogozik, mert olyan kilátástalan a helyzete, hogy ezt látja egyetlen menekülési lehetőségnek. Az a kevés középosztály, aki még kitart, kapálózik vagy elköltözik, a pénzesek pedig szemellenzőt hordanak.

Fekete pólót veszek fel, fekete-fehér kockás inggel. Mert egyszerűen változás kell! Mindkét ágazatban és azonnal. Szeretem a hazámat. Szeretném, ha a gyermekeim magyar nyelven, Magyarországon tanulnának. Szeretném, ha itt élnének és boldogan. Szeretnék számítani a magyar emberekre. Hogy ha bármi bajunk, gondunk van, a magyar egészségügyi dolgozók segíteni tudjanak.

Kérlek benneteket, ne hőbörögjetek apró hibákat keresve, hanem örüljetek és vegyetek példát, hogy van, aki ki mer állni és jelezni: héééé, baj van!

Ha én elígértem valamimet egy vadidegennek, akivel megbeszélem, hogy ekkor és ekkor jön és megnézi, nem adom oda közben anyámnak, bármennyire is szeretem... Szerintem így korrekt. Elég sokat adtam-vettem interneten ahhoz, hogy tudjam, hogy mennek ezek a dolgok. De úgy tűnik, ezzel nem mindenki van így. Sajnos a protekcióval még mindig nehéz felvenni a versenyt. Kár, hogy amíg más hülyeségét harmadik személyeken bosszulják meg, nem lesz szebb a világ.

Kedves A!
Azért vártam idáig, mert időközben egy rokonom is bejelentkezett. Ma megvette a dolgot, kérem szíves megértésüket.
Üdvözlettel,
B

Kedves B!
Ezt azért elég nehéz megérteni. Két hete szervezzük az utazást, nem kis távról van szó. És úgy emlékszem, azt írta nekünk, hogy fenntartja a dolgot, mert mi jelentkeztünk előbb. Ha ez nem így volt, legalább jelezhette volna, hogy van valaki, aki már előbb jelentkezett mint mi. Ez természetesen így ebben a formában nagyon rosszul esik nekünk, kívánom, hogy ne tapasztalja meg, csak legyen önben egy kis empátia.
Minden jót.

Kedves A!
Ismerem az empátia szót.
Nem értem felháborodását, időben értesítettem Önöket (látja, én ezt a szót is nagybetűvel írom). Kérem, még egyszer fussa át az általam leírtakat, és ezúttal kísérelje meg értelmezni is. Vagy inkább elmondom még egyszer: a számomra idegen emberek vonatkozásában Önök valóban prioritást élveztek, de tegnap este "képbe került" egy rokonom, aki ma reggel 9 óra magasságában eljött, és meg is vásárolta a dolgot.  Kb. szeptember óta árulom a dolgot, és ezalatt 3 (három!) olyan érdeklődő volt, aki az utolsó pillanatban mondta vissza az ideutazást, egy esetben a programomat is elhalasztottam - mégsem nehezteltem meg rájuk, mert annál már többet éltem, hogy piszlicsáré ügyek miatt felbosszantsam magam, aki eladásra/vásárlásra adja a fejét ilyen jellegű "fennakadásokat" jobb, ha belekalkulál. Megítélésem szerint korrekt maradtam az ügyben (ha Önnek más a véleménye, persze, tiszteletben tartom).
Végezetül, engedje meg, hogy én is kívánjak Önnek valamit: ennél nagyobb problémája soha adódjék az életben!

Kedves B!
Szerintem meg az adott szónak igenis van értéke. Lehet, hogy ön nem így tapasztalta, de úgy gondolom, csak azért, mert volt, aki így bánt magával, nem szükségszerű önnek is így bánnia másokkal, és pl. rajtunk megbosszulni mások hülyeségét. De ha ön nem így gondolja, jobb is, hogy nem üzletelünk. Köszöntem a jókívánságot, igyekszünk! ;) Mifelénk továbbra is értéke marad az adott szónak, és nem adjuk el a dolgainkat másnak, ha azt egyszer odaígértük valakinek.
Mindenesetre remélem, legalább a rokon boldog lesz a dologgal! :)
Üdv

Konklúzió: aki bunkó, az bunkó marad, akkor is, ha képmutatóan nagy betűvel írja az "Ön"-t - "A tetteid olyan hangosan szólnak hozzám, hogy ettől nem hallom, amit egyébként mondasz." / Ralph Waldo Emerson

Tudtátok, hogy lehet valaki egyszerre liberális és konzervatív? A világ nem fekete és fehér, hanem bizony nagyon sokféle. Hogy saját példával éljek, informatikus vagyok, amin a mai napig megrökönyödnek az emberek, mert a közhiedelemben ez férfimunkának számít. Pedig baromira nem szól másról, mint logikus, levezethető gondolkodásról, és egy kis kreativitásról.

Én nem akadok fenn azon, hogy a férjem jobban keres nálam, keressen is jobban, hiszen sokkal több munkatapasztalata van. Azon sem fogok fennakadni, ha én nem fogok annyi idősen annyit keresni, mint ő most. Konzervatív vagyok, nem dohányzom, nem füvezek, nem hordok aligruhákat, nem járok diszkóba, szeretnénk 3 gyereket (is) - de nem azért, mert az állam azt mondja -, ha tehetném, itthon is maradnék velük: de nem keresünk hozzá eleget, sajnos.

DE! Attól még miért ne lehetne a legjobb barátnőm mondjuk karrierista? Miért lenne baj, ha ő esetleg nem akar gyereket? Én nem tudom ezt átérezni, de attól még nem tartom őt rossz embernek, az ő döntése, ezt tiszteletben tartom, és amiben tudom, támogatom. Vagy miért ne kereshetnék annyit, mint egy férfi? Programozó vagyok, és ajánlottak nekem annyi fizetést. Csak azért nem erőltettem meg magam annak az állásnak az érdekében, mert más volt a szempont. De attól még miért ne lehetne egy nő is műszaki érdeklődésű? Mindenkit más tesz boldoggá. És hogy kit mi tesz boldoggá, az nem szabályozható. Se pénzzel, se társadalmi nyomással, se törvénnyel. Ha ráerölteted valakire a gyereket, csak mégtöbb szomorú ember lesz a világban, nőni fog a bűnözők száma, vagy a hajléktalanok száma, vagy az öngyilkosok száma. Bármi, amit ráerőltetsz másra, ezt eredményezi. Engem nem zavar sem a melegfelvonulás, sem az árpádsávos felvonulás, sem a békemenet. Egyszerűen csak nem érdekel, ezért nem veszek részt egyiken sem. De attól még ők hadd vonuljanak, ha ettől jobban érzik magukat.

Még annyit tennék hozzá, hogy (elvileg) szólásszabadság van. Mindenkinek lehet szabadon véleménye. Viszont ne keverjük már össze légyszi a szólásszabadságot a bunkósággal. Bántani valakit azért, mert máshogy gondolkodik: csúnya dolog. Én sem hülyézem le a barátnőmet, csak mert nem akar gyereket, és ő sem engem, csak mert én meg akarok. Megbeszéljük, hogy nem értünk egyet és kész. Ez a liberalizmus. Élni és élni hagyni.

Menjünk szépen sorjában: miért történnek a terrortámadások? Mi ezeknek a célja?

Nyilván a félelem- és gyűlöletkeltés. Az, hogy ember embernek a farkasa legyen és folyamatos feszültségben éljünk. Mindenki, aki ezt támogatja, ezt gerjeszti, az Iszlám Állam céljainak megfelelően cselekszik, őket támogatja, őket erősíti.

Miért támadtak ekkora erővel Európára éppen most?

Mert vesztésben vannak. A párizsi borzalmak előtti napon a kurd csapatok hatalmas offenzívát hajtottak végre és nagy győzelmet arattak az Iszlám Állam felett Szíriában. Elkezdték érezni a vesztüket.

Mit csinálnak a terroristák, ha vesztésre állnak?

Nagy, látványos akcióval próbálják egymásnak ugrasztani az embereket! Ha most elkezded gyűlölni, kirekeszteni, támadni a muzulmánokat, a menekülteket, annak természetes következménye, hogy ők is radikalizálódni fognak. Magyarul:

minél több bántalmazás, támadás, lenézés, sérelem éri a muzulmánokat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megkeserednek és ők is szélsőségesekké válnak. És ez az Iszlám Állam célja!

EZÉRT kell megőrizned a nyugalmad és a hidegvéred, a józan gondolkodásod. A gyűlöletet CSAK a szeretet győzheti le. Kard által vész, aki kardot ragad. (És itt kifogyott a közhelygyűjtemény, bocsánat.)

Már egy olyan komment is az Iszlám Állam malmára hajtja a vizet, amelyben minden arab, menekült vagy muzulmán kiírtását szorgalmazod. Ezen felül érzéketlen és embertelen is.

De ha nem akarsz az Iszlám Állam magyar katonája lenni, akkor ne tégy általánosítő kijelentéseket. Ne hergelj másokat. Ne szítsd tovább a tüzet!

Tenni akarsz? Állj be segítőnek, állj be katonának és harcolj, ossz élelmet, legyél - törvénytisztelő! - polgárőr vagy gárdista vagy ami jól esik. De KÉRLEK:

ne légy a fűtött szobából ocsmányságokat kommentelő hangulatkeltő. 

ÉPÍTSÜNK, ha már a fanatikusok ennyire rombolnak...

By Seneca

Rakovszky István:

Sohasem tudtam megérteni őket,
A haraghintőket, a gyűlölködőket!
Mert az én lelkemet más fából faragták,
Nem oltották belé haragok viharját.
Engem a gyűlölet sohasem vitt szárnyán.
Nem ragadott soha fenekedés, ármány,
Nekem mindig könnyebb volt embert szeretni,
Mint embert lenézni, mint embert megvetni.

Látom milyen nehéz gyűlöletnek súlya,
Ólomként az ember vállát földig húzza.
Terhe alatt görnyedt megroskadva járnak,
Akik a gyűlölet szolgáivá válnak.
S milyen fájó, üres lehet annak szíve,
Akit a haragnak vak ereje bír le.
Harag és álnokság, átok és gyűlölet
A léleknek jaj de nehéz kereszt lehet.

Mennyivel könnyebb a szeretetet vinni,
Mennyivel egyszerűbb szívünket megnyitni
S barátság mezejét könnyű szívvel járni,
Lelkünket jóságban Isten elé tárni.
S gyűlöletben mégis ezer agy, kar fárad,
Bősz ű izzik, forr vonaglik, támad,
Az egész nagy világ vérző tusakodás,
Ember ember ellen vermet és árkot ás.

Ember ember ellen gyűlöletben vérzik ...
És ezt nem értem meg ...talán mások értik?
Hiába keresem, sehol sincs felelet;
Mért ég annyi ember lelkében gyűlölet?
Szebbnek tűnik nékem, szelíden pihenni,
Csendes jó mosollyal vadvirágot szedni,
Segíteni szegényt, árvát, elárvultat,
Imádkozni, ha a harangok kondulnak.

Mért legyen a szívünk telve gyűlölettel,
Mikor a szeretet Istenhez emel fel,
Mennyivel emberibb megbocsátást adni,
Mint a bosszú izzó ösvényén haladni,
Magunkhoz emelni tépett szenvedőket,
Megnyugtatást vinni gyenge esendőknek.
Minden jótét embert magunkhoz ölelni,
Malasztot segítés szépségében lelni.

Szerintem "all is one".

Ha van odaát, és az úgy létezik, ahogy tanították nekünk, akkor vajon van jogunk ítélkezni mások felett, és elvenni az életüket? Vissza akarunk fordulni a középkorba? Miért nem a megelőzésre fektetjük a hangsúlyt? Miért a tüneti kezelés és a megfélemlítés? Komolyan ez a "fejlődés"? Milyen példamutatás az, hogy az ölésért ölés jár? Milyen keresztény az olyan, aki fennhangon ezt támogatja? És az ártatlanok elítélésével ki fog elszámolni? Mi jár egy ítélet-végrehajtó fejében? Hogy érzi magát? Biztos a halál a legkeményebb büntetés? Nem éppen ezzel segítünk neki? Ha nincs odaát, nem csak megkönnyebbül? Ha van pokol és ott elszámoltatják, akkor nekünk nem mindegy? Ha nincs pokol, minek segítünk rajta, hogy jó helyre kerüljön? Nem neki kéne megtanulnia a leckét? Ha van karma, mit okoz ez az övében, és a miénkben? Érző lények vagyunk mi? Aki nem, az hogyan mutálódott emberből állattá? Vagy mi érző lények hogy mutálódtunk vademberből érző emberré? Mért érdekel vagy nem érdekel minket az embertársunk? Mi alapján döntjük el, ki az értékes és az értéktelen? Miért nem törődik mindenki a maga dolgával? Mi a helyes út? Hova tűnt a szeretet és az empátia az emberek szívéből? Miért nem törekszik mindenki a jóra? Hol bukott el az egész? Miért nem jut át az üzenet? Van egyáltalán üzenet? Vagy az egész élet csak illúzió?

- És amúgy milyen zenét játszol?
- Népzenei elemekkel fűszerezek hagyományos angolszász jellegű poprockot.
- Jól hangzik, akkor ez olyan, mint a NOX?
- ...

Hogyne...

Van ez a weboldal, a beszeljrola.hu, ahol megírtam a történetemet én is. De úgy tűnik, a felépülésem már nem számít érdekes tartalomnak, mert csak a fele történet jelent meg a weboldalon. Így megpróbálom befejezni itt. Ami megjelent:

Igen megdöbbentő történeteket olvastam itt, és kívánom mindenkinek, hogy egyenesbe jöjjön az élete. Tudom, hogy van remény, hogy az ember ezek után normális életet élhessen, megtanuljon újra bízni, lehessenek újra céljai, megvalósítsa álmait. Szeretném megírni azt, velem mi történt, és azt is, mi segített talpra állni. Az én történetem talán nem annyira durva, de nekem elég volt ez is ahhoz, hogy nehéz legyen talpra állni.

A dolog ott kezdődött, hogy nem voltam jó alvó, nagyon nehezen aludtam el, így sok mindent hallottam a másik szobából. A szüleim házassága nem volt valami fényes, tiniszerelem volt, és csak azért házasodtak össze, mert jöttem én, ráadásul lány, így édesapám szemében dupla bűnöm volt. Részéről egy haszontalan, semmire se képes senki voltam. Ezzel a "felesleges vagyok" érzéssel nőttem fel. És sok mindent hallottam az álmatlan éjszakákon, ki mivel gyanúsítja a másikat, és hogyan zsarolják egymást, pl. apa anyát azzal, hogy ha nem elégíti ki itt és most, elmegy prostizni... meg ilyenek.

Volt egy szomszéd fiú, akire néha rábíztak, hogy vigyázzon rám. A fiú sajna akkoriban kamaszodott, így neki az volt az izgalmas, ha pornóújságokat lapozgattunk és pornóvideókat nézegettünk. Szerencsére nem ért hozzám és nekem sem kellett őhozzá, de végig kellett néznem, ahogy önkielégít, és nem értette, miért nem élvezem. Rá akart venni arra is, hogy én is nyúljak magamhoz de miután közöltem vele, hogy nekem ez fáj, nem erőltette. Végül is, legalább ez rendes dolog volt tőle, ha más nem is.

Néha anyu nővérééknél kellett nyaralnom. És néha volt olyan is, amikor az unokatestvéreim táborban voltak, így csak én voltam egyedül gyerek náluk. Mint már említettem, szokás szerint nehezen aludtam el, és akkor egyszer anyu nővérének férje bejött, hogy miért nem alszom. Mondtam, nem tudok. Megkérdezte, hogyan szoktak elaltatni. Mondtam, hogy simogatják a hátamat. Így történt, hogy fölém kerekedett, elkezdte simogatni a hátamat, de nem sokkal később már olyan helyeken járt a keze, ahol nem lett volna illendő. Teljesen ledermedtem, nem mertem megmozdulni, még a légzésemet is lelassítottam a szinte észrevehetetlenre. Majd reménykedtem, hogy ha azt hiszi, elaludtam, akkor abbahagyja, de hiába csináltam úgy, mint aki mélyen alszik. Talán a felesége kijött a fürdőszobából, nem tudom, de hirtelen abbahagyta és kiment.

Elég haloványak az emlékeim. Mintha még egy ilyen alkalom lett volna, hogy bejött, annak ellenére, hogy alvást tettettem. Ez óta meggyűlöltem a rokonlátogatásokat, és ha ott kellett aludnom, szorongva feküdtem le, nehogy egyszer bejöjjön hozzám megint.

Sokáig nem emlékeztem semmire. De a fentieknek meglett az eredménye. 10 éves korom óta reflux, migrénes fejfájások, szorongásos depresszió, rettegés az emberektől. Olyannyira, hogy volt olyan iskola, amit elkezdtem, és egy hét hiányzás után már nem mertem visszamenni, mert ahhoz, hogy pótoljam a tananyagot, szóba kell állni az osztálytársakkal és segítséget kérni. Megfordult a fejemben az öngyilkosság is, de az is, hogy apámat fenyegetem meg késsel, ha bántani merészeli anyámat, de nem voltam egyikhez sem elég bátor - szerencsére.

De azt hiszem, mégis csak szerencsés ember vagyok. Amikor 17 évesen egy 18 éves fiú észrevette a zsíros hajam, pattanásos arcom, és bő ruhám (ami alá rejtettem az egyébként szép alakomat) mögött azt, hogy ki vagyok (vagy lehetnék) valójában, az életem elkezdett megváltozni. Ő volt a világ legtürelmesebb embere. Nagyon nehezen jutottunk el odáig egyáltalán, hogy kézzel kielégítsük egymást, mert 2 évig egyáltalán nem engedtem be. Ráadásul akármikor nekem jó volt, bűnnek éreztem és zokogógörcsben törtem ki. De úgy voltam vele, hogy ezeknek a zokogógörcsöknek meg kell történnie, és tovább kell mennünk, mert tudom, hogy a fal mögött jó dolog vár rám. Az ő segítségével sikerült felhozni a fenti emlékeket is. Innen már ismertem az okokat, csak a megoldást nem. Ez után az összes eddigi kapcsolatomban már az elején elmondtam, hogy mi történt velem, és hogy emiatt gondok lehetnek, legyen velem türelmes.

A második párkapcsolatom a kémián alapult. Szinte semmi közös nem volt bennünk, de a kémia olyan szinten működött, hogy komoly előrelépés jelentkezett a szexuális hozzáállásomban. Nem volt ő sem rossz ember, csak nem illettünk össze. Sokat zokogtam akkoriban is, ráadásul egy színdarabban fejeket elcsavaró nőt kellett alakítanom. Komoly küzdelem volt, de végül sikerült, és ez a sikerélmény elkezdte erősítgetni a hitemet önmagamban. Ekkoriban mondtam el édesanyámnak a kedves rokon tettét. Azt mondta, sejtette, hogy valami ilyesmi lehet a rettegésem hátterében, de senkiről nem tudta volna elképzelni a családban. Ennyiben maradtunk.

A történet folytatása sajnos nincs meg, de arról írtam benne, hogy a 3. párkapcsolatom hozta meg a legnagyobb változást, és adta a kezembe az eszközt, a megoldást, amivel embert tudtam magamból faragni. Ez az eszköz egy MLM oktatási rendszere volt. Semmiféle reklámról nem írtam, és az a helyzet, hogy nekem tényleg csak ez tudott segíteni, a pszichológusok és pszichiáterek nem. Sokan ezt az oktatást arra használják, hogy megtanuljanak üzletet építeni. Én viszont arra használtam, hogy megtanuljak egyáltalán élni, mert erre is lehet.

Azt is leírtam, hogy hálás vagyok az összes eddigi exeimnek, mert mind nagyon sokat segítettek nekem. Segítettek fellépni a következő lépcsőfokra, majd amikor már nem volt több szerepük, nem tudtak már tovább segíteni, továbbálltak.

Illetve még azt is leírtam, hogy már nem haragszom senkire semmiért, és hogy kívánom minden sorstársamnak, hogy megtalálja a megfelelő segítséget magának! Hitet akartam adni, de szerintem pont a leglényegesebb részt csippentették le. Nem tudom, hogy szándékosan-e vagy szoftveresen, de szerintem kár érte, hogy nem jelenhetett meg. De ha valaki mégis rátalálna erre a bejegyzésre, annak üzenem, hogy: Ne add fel! Kitartó és kemény munkára lesz szükséged, de képes vagy Te is teljes és boldog életet élni!

DLM

Nem tudom, mit érez a többi lány, akikkel ilyesmi történt. Azt tudom csak elmesélni, illetve megpróbálom, amit én éreztem.

Amikor jön az a bizonyos valaki, tanult és erkölcsös ember(nek tűnik), és hozzád ér. Máshogy ér hozzád, mint eddig mindenki más. Azt érzed, hogy ez akár jó is lehetne, de valami mégsem stimmel. Nem tudod, hogy ez a nemstimmelés abból következik, hogy egyrészt fiatal vagy még hozzá, másrészt nem a szerelmed ér hozzád. Mert ha már elég idős vagy, és a szerelmed ér hozzád, az általában jó érzés. De ez az érintés, amit fentebb említettem, ez nem helyén való, és bár nem tudod még, miért, de érzed. Nem érted, és felgyülemlik benned egy csomó idegen, megfogalmazhatatlan érzelem.

Vársz. Várod, újra megpróbálja-e, tiszta szívedből kívánod, hogy ne tegye, de mégis várod. Érzed, hogy ez egy nagyon titkos dolog, rossznak hiszed magad, és úgy érzed, ez a keserédes érintés a megérdemelt büntetés. Nem mersz ellenkezni, és nem mersz beszámolni róla senkinek.

Hamar nem is emlékszel rá, hogy megtörtént. Annyit tudsz, hogy valamiért nem szeretsz találkozni vele.

Válaszul mégis öntudatlanul szétesik benned a helyes női és helyes férfi kép. Másként kezdesz viselkedni. Fiús ruhákba kezdesz járni, hogy tagadd a nőiesedésed. Kezded rejteni bájaidat, és úgy érzed, a nőiességet évezni bűn. Megfordul a fejedben, hogy az apácáknak van igazuk, a cölibátus a helyénvaló.

Természetesen a társadalmi elvárások visznek magukkal, az osztálytársak a pasikról beszélgetnek, kérdezik, ki tetszik, és ha nem tetszik senki, szekálnak, hogy tuti hazudsz. Pedig tényleg nem tetszik, egyik sem olyan, akiben megbízhatnál.

Évekkel később találkozol az első olyannal, akiben tényleg megbízol. De az érintéstől is rosszul vagy. Ha szerencséd van, egy végtelenül türelmes és segítőkész embert fogsz ki, aki megpróbál segíteni, gyöngéden terelgetni afelé, hogy elfogadd, hogy nő vagy, és tudd élvezni is. Sokszor kiborulsz, és sokszor bűnnek érzed. De egy ilyen kiborulás alkalmával rájössz, mit rejt a múlt, előtörnek a facsaró emlékképek, és egyszer csak megérted, mi gátolt eddig.

Ez után olyan 6-8 év, mire azt mondhatod, hogy sikerült nagyjából legyűrni minden gátat, amit annak a bizonyos múltbéli eseménynek köszönhetsz. Nagyon nehezen szerzed vissza a világ felé a bizalmadat, nagyon nehezen barátkozol meg azzal, ki és mi vagy te valójában. Kemény munka helyretenni a lelked, hogy nagyjából normális, viszonylag sikeres életet élhess. Amikor már úgy érzed, hogy meggyógyultál, még akkor is akadhat 1-1 hibás rejtett reakciód.

De ami a legfontosabb. Hogy ne gyűlölj senkit! Se magadat, se a szüleidet, se őt, aki ezt tette veled. Ez a kulcsa a felszabadulásnak, a gondtalan életnek. Amíg gyűlölsz, addig a rabja vagy a múltnak. De amint megbocsátasz és elereszted, felszabadulsz. A jövő a fontos, hogy meggyógyulj, és kivívd önmagad tiszteletét magadtól, és szeresd önmagad, mert nagyszerű ember vagy!