Rakovszky István:

Sohasem tudtam megérteni őket,
A haraghintőket, a gyűlölködőket!
Mert az én lelkemet más fából faragták,
Nem oltották belé haragok viharját.
Engem a gyűlölet sohasem vitt szárnyán.
Nem ragadott soha fenekedés, ármány,
Nekem mindig könnyebb volt embert szeretni,
Mint embert lenézni, mint embert megvetni.

Látom milyen nehéz gyűlöletnek súlya,
Ólomként az ember vállát földig húzza.
Terhe alatt görnyedt megroskadva járnak,
Akik a gyűlölet szolgáivá válnak.
S milyen fájó, üres lehet annak szíve,
Akit a haragnak vak ereje bír le.
Harag és álnokság, átok és gyűlölet
A léleknek jaj de nehéz kereszt lehet.

Mennyivel könnyebb a szeretetet vinni,
Mennyivel egyszerűbb szívünket megnyitni
S barátság mezejét könnyű szívvel járni,
Lelkünket jóságban Isten elé tárni.
S gyűlöletben mégis ezer agy, kar fárad,
Bősz ű izzik, forr vonaglik, támad,
Az egész nagy világ vérző tusakodás,
Ember ember ellen vermet és árkot ás.

Ember ember ellen gyűlöletben vérzik ...
És ezt nem értem meg ...talán mások értik?
Hiába keresem, sehol sincs felelet;
Mért ég annyi ember lelkében gyűlölet?
Szebbnek tűnik nékem, szelíden pihenni,
Csendes jó mosollyal vadvirágot szedni,
Segíteni szegényt, árvát, elárvultat,
Imádkozni, ha a harangok kondulnak.

Mért legyen a szívünk telve gyűlölettel,
Mikor a szeretet Istenhez emel fel,
Mennyivel emberibb megbocsátást adni,
Mint a bosszú izzó ösvényén haladni,
Magunkhoz emelni tépett szenvedőket,
Megnyugtatást vinni gyenge esendőknek.
Minden jótét embert magunkhoz ölelni,
Malasztot segítés szépségében lelni.

Szerintem "all is one".