Ellepte az internetet Pamela Anderson beszéde arról, mi történt vele kislányként. A kommentelők nagy része természetesen az igazságtartalmát kérdőjelezgette éles humorral. Sosem voltam oda ezért a nőért, de az a helyzet, hogy én így már megértem őt.

Talán van az úgy, hogy tudatalatti reakció a történtekre az öltözködés, mellcsináltatás, stb... Bonyolult lény az ember. Valaki asszexualitással, valaki meg túlzott szexualitással reagál ugyanarra az eseményre, problémára, és attól, hogy így vagy úgy reagál, még nem örül annak, hogy az megtörtént. Feltételezhetőleg saját kisebbrendűségi érzését próbálta a kinézetével ellensúlyozni. Ilyenkor nem tud az ember lánya logikusan gondolkodni, hogy hiába csinál magának kívánatos csomagolást, azzal pont tetézi a bajt, és nem áll össze neki a kép, mert a történtek miatt sérült a személyisége. Ez nem azt jelenti, hogy nem ő tehet arról, ahogy kinéz, mert valamennyire fel lehet oldani a problémát (abban nem hiszek, hogy 100%-ban, de a 99,9-ben hiszek). Csak ha segítség nélkül marad az ember, el se mondja senkinek, egyedül egyszerűen nem képes meglátni az összefüggéseket sem.

Szerencsétlen nő, aki lelkében még mindig az a sérült kislány kislány, most jutott el odáig, hogy kimondja. Olvasta, mert talán az olvasás tevékenysége elvonja a figyelmét arról, hogy sírjon, mert ilyenkor kuszák a gondolatok, bizony. A molesztálás és megerőszakolás nem estimese. Honnan tudjátok, mit él át ilyenkor egy kislány? Honnan tudjátok, hogy a gyerekeitek épp biztonságban vannak-e? Hogy rábízhatjátok a szomszédra, a nagybácsira, bárkire? Honnan tudjátok miben és hogyan sérül ilyenkor egy gyerek? Honnan? Honnan? Honnan vagytok ilyen okosak, ha nem éltetek át hasonlót?