Ismerjétek meg Hímsoviniszta Tahó urat.

Bemutatom nektek, mert végre aktualitást adott néhány, már régen megírásra váró gondolatomnak. Elmesélem történetünket vázlatosan, hogy érthető legyen írásom tárgya és oka.

A minap Budapest felől tartottam Debrecenbe, a Nyugatiban felszállva a 13:23-as vonatra. Felszállás után alig helyezkedtem el, máris egy kolduló férfira lettem figyelmes, aki végigjárva a vagont forintokat kért utazásra, ételre. Korábbi tapasztalatokból kiindulva nem adtam neki, s mivel éppen belekezdett volna nagy monológjába (mint nem egy hozzá hasonló sorsú társa tette, mikor egyedül utaztam vagy jártam az utcákat), lezártam a beszélgetést annyival, hogy diák vagyok. Egyezményes közlés ez, eddig minden esetben bejött; a legszegényebb koldusok is értették mindig, hogy ez azt jelenti: erre nincs pénzem, sajnálom. Ez eddig rendben is volna, emberünk még végig sem hallgatta a diák kezdetű mondatomat, mire tovább állt.

A háttérből ekkor a képen szereplő alak cinikusan felröhögött. Először nem is figyeltem, nem teljesen értve, hogy nekem szegezi következő mondatait avagy csak szimplán magában beszél az illető. Néhány mondat alatt szépen körvonalazódott, hogy mit is kívánt elmagyarázni bölcs barátunk.

"Erre nem kéne ám ennyire büszkének lenned lány létedre. Főleg ilyen kinézettel. Ha két-három gyereket szülnél, az érne valamit. Akkor az kifogás lenne, hogy kismama vagy éppen hazafelé tartva a gyerekeidhez. De hogy diák! Nehogy már ez érjen valamit. Nőknek nincsen helye az oktatásban - arra még büszke is vagy, hogy diák vagy? Nem mondom, csodaszép lány lennél, de nézd már meg, hogy nézel ki! A szép külső mögött ilyen romlott a lelked. Az apád helyében én szégyellném magam..."

Az idézet relatíve pontos, egyedül a felcsendülő politikai párt nevét hagynám ki, mert ez most nem erről szól. Most magában ez a történet is elgondolkodtató szerintem; több része is van, ami számomra meglepő volt - most egyre térnék ki.

Egyrészt én még sosem találkoztam ilyen megnyilvánulással. Persze (mondom ezt annak a természetességével, hogy tudom, sokan találkozunk ilyennel nap mint nap, pedig egyáltalán nem kellene, hogy természetes legyen), volt olyan, hogy valamire kevésbé alkalmasnak néztek, mint férfi társaimat, sőt, olyan is, hogy szexista vagy lekezelő megjegyzéseket kaptam. Ennek ellenére direkt ilyesmit még sosem hallottam. Miért gondolom mégis, hogy erről írnom kell, miért nem hiszem, hogy ez csak egy egyedi eset egy ostoba, tévképzeteket valló és valószínűleg félrenevelt illetőtől?

Mostanában több olyan lánnyal beszélgettem, akik úgy érezték; választaniuk kell gyerekszülés és karrier/tanulás között. Többen közülük azért, mert párjuk/barátjuk/vőlegényük/férjük ezt éreztette velük vagy direkt ezt közölte, mint a gyerekvállalás feltételét. Félreértés ne essen, nincs azzal semmi bajom, ha egy nő úgy dönt, hogy otthon marad gyermeke mellett. Ez egyéni döntés kérdése, megértem, ha prioritásokban a gyerek kerül központba és még bizonyos szinten egyet is értek ezzel, sőt. A probléma számomra ott kezdődik, mikor ezt lemondásként kell megélnie valakinek, méghozzá olyan lemondásként, amit nem ő maga vállal fel, hanem belekényszerül. Nem muszáj ilyet csinálni, persze. Az viszont, hogy a férfiak egy része még mindig úgy gondolja, hogy ezt a döntést joguk van bármilyen szinten kényszeres jelleggel erőltetve befolyásolni, na az a probléma.

Lehet ezt a problémát boncolgatni - én most itt nem szeretném. Szeretném, ha ez a kép körbejárna és akár emberünkhöz is eljutna (aki mellesleg Szolnokon szállt le és éjjel már ment is vissza Budapestre, ahogy hallottam), eljutna a barátaihoz, ismerőseihez, a körülötte TANULÓ, DOLGOZÓ nőkhöz. Szeretném, ha tudnák: ez nem normális hozzáállás, nem állja meg a helyét ebben az évszázadban, de már az előzőben sem még az aktuális társadalmi konvenciók szintjén sem. Kérlek, osszátok meg ezt a képet, ha ti is így gondoljátok.